Előadó: Schwarczwölder Ádám történész, tudományos segédmunkatárs
Magyar- és Horvátország államközösségének a története aligha nevezhető a hazai történelemtanítás és történelemről való gondolkodás központi témájának. Amolyan mellékes, egyáltalán nem kibeszélt és kevéssé ismert a két ország hosszú évszázadokra visszanyúló viszonya.
Többek között ezért is tekintettünk kiemelt figyelemmel Schwarczwölder Ádám történésznek, a VERITAS Történetkutató Intézet és Leváltár munkatársának az előadására, aki a V4 Építészeti Alapítvány meghívására érkezett a Klebelsberg Emlékházba. Az előadó néhány főbb gondolatmenet mentén igyekezett bemutatni a kezdetektől 1918-ig terjedő, mintegy 800 éven át tartó horvát-magyar viszonyt, kiemelve annak meghatározó jelentőségű forrpontjai.
Előadását, éppen a téma kevésbé ismert volta miatt, a szokottnál is részletesebben foglaltuk össze.
Általános helyzetkép
„Azt nagyjából tudjuk, hogy Horvátország Magyarországhoz tartozott, de hogy miképpen került hozzá, hogyan alakult ki ez a maga nemében példa nélküli, 800 évig tartó államközösség, arról kevesebb az általános ismeretünk” – kezdte előadását a történész, hozzátéve, hogy ezt a különleges viszonyt mostanában kezdik egyre inkább felfedezni és értékelni maguk a történészek is, mindkét ország részéről. Az első világháború után a Dráva folyó – mint új határvonal – két oldalán a két ország ellenséges államként állt egymással szemben, így, érhető módon, a közös múlt kutatása sem mutatott akkoriban az együttműködés irányába.
A viszony a későbbiekben sem volt felhőtlen, ráadásul Horvátországgal – amely az 1918-ban megalakult Szerb-Horvát-Szlovén Királyság része lett, és amelyben nem a horvátok, hanem a szerbek domináltak – mint önálló állammal sokáig nem is lehetett ilyen irányú együttműködést kialakítani. A 21. században új érdeklődés ébredt a közös múlt iránt a történészek részéről, amit azonban bizonyos pontokon mindkét részről másképpen ítélnek/ítélünk meg.”
Mivel igen hosszú időszakról beszélünk, az előadó csak a legfontosabb eseményeket emelhette ki ebből a 800 évből. De mielőtt részletesen belemerült volna a múltba, rávilágított egy érdekes mozzanatra, nevezetesen arra, hogy a Dráva két partján fekvő horvát és magyar területek napjainkban gazdaságilag és kulturálisan sem tartoznak, még finoman szólva sem, a legfejlettebbek közé. Dél-Baranya és Dél-Somogy Magyarország egyik legszegényebb vidéke, de Kelet-Szlavónia (Eszék és környéke) Horvátországnak is az egyik legelmaradottabb része. Ez az állapot nagyban annak köszönhető, hogy ma mindkét terület az országok perifériáján helyezkedik el.
„Ami azonban elgondolkodtató, hogy ez nem volt feltétlenül másképpen az elmúlt 800 évben sem – jegyezte meg a történész –, ám a két ország államközösségében a gazdasági és a kulturális kapcsolatok sokkal élénkebbek voltak. Mi több, a mohácsi csatát megelőzően a Dráva-mente Magyarországnak az egyik legsűrűbben lakott és minden értelemben az egyik legfejlettebb régiója volt. Nem véletlen, hogy Nagy Lajos király 1367-ben Pécsett alapította meg az ország első egyetemét.” A török hódítás kettévágta ezt a vidéket, és noha a korábbi állapot a török kiűzését követően sem állt többé teljesen helyre, a kapcsolat ismét felélénkült, a régiók ismét egymásra találtak: mind Pécs, mind pedig Eszék nagyon dinamikusan fejlődött egészen a 20. század elejéig.
A 20. század gyakorlatilag sikertelennek nevezhető e vidékek szempontjából, ami nem utolsó sorban annak köszönhető, hogy a Dráva mint határfolyó tényleges fizikai határként vágta/vágja ketté az egyébként nagyon hasonló helyzetben lévő területeket és törte/töri meg a fejlődésüket.
Történelmi események a horvát honfoglalástól 1527-ig
Hogy megértsük, hogyan alakult ki ez az állapot, még ha röviden is, de ismerni kell a horvátok történetét. A horvátok számszerűen ugyan mindig jóval kevesebben voltak a magyaroknál, ám az államépítésben, majd a kolostorok alapításában (852-ben alapítják meg első bencés kolostorukat Rizinice mellett, míg Pannonhalma alapítása csak 996-ben történik meg), de a királyság megszervezésében is megelőzték elődjeinket. Hérakleiosz, kelet-római császár hívására vándoroltak Krakkó környékéről az Adriai tenger partvidékére mintegy a korábbi népesség pótlására, valamikor a kora középkorban, a 7. század első felében.
A horvátok ezt az időszakot nemzetük honfoglalásának tekintik. Az eseményről nagyon keveset tudunk, nem tudjuk például azt sem, hogy mennyien lehettek akkoriban (százezertől félmillióig terjednek a becslések). Ezt követően bizánci hűbér alatt éltek, de nagyon ügyesen lavíroztak a környező népek, így a frankok, a bolgárok és a kelet-római birodalom, Bizánc között, és mindeközben, egyre nagyobb önállóságra tettek szert. A horvátok nemzeti dinasztiáját (mint nálunk kvázi az Árpád-ház) I. Trpimir fejedelem (uralkodott: 845–864) alapította a 9. században (Trpirmirovic-dinasztia), ő az első, akit a horvátok hercegének (dux Chroatorum) tituláltak. Az ő „Szent Istvánjuk”, királyságuk alapítója I. Tomiszlav volt (elhunyt: 925), aki egységes államba szervezte a horvát törzseket és törekedett a Bizánctól és ezzel párhuzamosan a német-római birodalomtól való elszakadásra, ezért Róma, a Pápai Állam felé orientálódott. Mindennek természetes „hozadéka” lett, hogy a horvátok a latin kereszténységet vették fel.
Az uralkodó létrehozta a saját nemzeti egyházat: Spalatóban (Split) alapított érsekséget. Miután a többi délszláv nép a keleti ortodox vallás híve lett, fontos különbség alakult ki az írásbeliségben is: a horvátok latin betűkkel írtak/írnak, míg a szerbek és a bolgárok a cirill abc-t használták/használják.
A 11. századtól létező Magyar Királyság időközben egyre dominánsabbá vált a térségben, a Kárpát-medencében éppen úgy, mint a Balkán irányában, így a horvátoknak már nemcsak a korábban említett hatalmasságokkal, hanem a magyarokkal szemben is meg kellett tanulniuk lavírozni. Magyarországgal azonban a többieknél barátibb viszonyt tudtak kialakítani, amit az egyre szorosabb dinasztikus kapcsolatok is megerősítettek. Az utolsó horvát királynak, Zvonimirnak – aki egyben I. Béla király veje, így I. (Szent) László sógora is volt – az 1089-ben bekövetkezett, utód nélküli halálával foglalták el a magyarok (I. László, Álmos herceg, majd végül I. Kálmán) és Magyarországhoz csatolták a Horvát Királyságot.
Azonban a mai napig nem tudjuk biztosan, hogy az akkori Horvát Királyságnak meddig terjedtek a határai, illetve azt sem tudjuk, hogy akkoriban hol volt a két ország közötti határ, és hogy a Dráva és Száva közötti vidék melyik országhoz tartozott. (Itt gyökereznek azok a későbbiekben is előkerülő viták, hogy közigazgatásilag hova tartozik ez a terület.) Nagyon sok minden megválaszolatlan e kérdést illetően, ám az konszenzusos álláspontnak tekinthető, hogy a Horvát Királyság törzsterülete az Adriai tengert szegélyező hegyláncra terjedt ki. Amit még tudunk, hogy ettől északra, nagyjából a Száva folyóig létezett a horvát királyok által is ismert báni intézmény. (A horvátok 14 zsupánságából – amely nagyon nagy vonalakban a vármegyékhez hasonló – hármat a bán kormányzott, és feltehetően ez a három zsupánság terült el északra.)
„Mindezen alapfelvetések felvázolása után érdemes feltenni a kérdést, hogy miként jött létre a magyar-horvát államközösség? – folytatta az előadó. – A kora újkortól kezdve viták kereszttüzében áll az a kérdés, hogy a magyarok vajon a fegyverek erejével hódították-e meg Horvátországot, avagy a horvátok önként csatlakoztak a Magyar Királysághoz? ”I. László nem titkoltan – dinasztikus okokra hivatkozva – Magyarországhoz kívánta csatolni és valóban hadsereggel érkezett horvát földre, amit meg is szállt, ám ahonnan, egyéb okok miatt, hamarosan vissza kellett térnie. Mivel Lászlónak nem született fia, így bátyjának, I. Gézának az elsőszülött gyermekét, Álmos herceget állította Horvátország élére.
Nem tudjuk, hogy Álmos vezetése alatt a magyar uralom mennyire szilárdult itt meg, de azt igen, hogy László halála után, 1095-ben unokaöccsei (Álmos és Kálmán) közötti utódlási harc miatt Álmos otthagyta Horvátországot, ahol, kihasználva ezt a helyzetet, a horvátok egy Péter nevű ellenkirályt választottak. A magyar trónviszályból győztesen kikerülő I. (Könyves) Kálmán ezért hadat vezetett Horvátországba és legyőzte az ellene felsorakozott hadsereget, majd sorban elfoglalta a dalmát tengerpart városait. 1102-ben koronázták horvát királlyá Tengerfehérváron (Biograd na Moru.) Azzal, hogy horvát királlyá koronáztatta magát, gyakorlatilag elismerte a különálló horvát államiságot. Ő volt az első, de az utolsó király is egyben, akit külön horvát királlyá is megkoronáztak; a későbbiekben a magyar királlyá koronázással automatikusan együtt járt a horvát királyi cím is.
A horvátok fontos középkori dokumentuma, amolyan Aranybullája az 1102-ben vagy valamikor azt követően Kálmán és a horvát főnemesek között megkötött Pacta Conventa, amely rögzíti, hogy miképpen fog működni a horvátországi magyar uralom. A dokumentum hitelességét vannak, akik kétségbe vonják, mert csak 14. századi „másolata” áll rendelkezésre, de ez a történelemben gyakran előfordul, többek között az Aranybulla eredetije sem maradt ránk, csak egy későbbi másolata. „De nem is ez a lényeg – jegyezte meg az előadó –, mint ahogy az sem, hogy fegyverrel vagy anélkül történt-e a magyar hódítás. A lényeg az, hogy ez a kapcsolat, ez az államközösségi viszony folyamatos volt és kiegyensúlyozott maradt évszázadokig. Fegyveres ellentétté csak 1848-ban, Jellasic támadásával vált.”
A Szlavóniának nevezett Dráva és a Száva közötti területnek, illetve a délebbre elterülő, szoros értelemben vett Horvátországnak az élén egy-egy bán állt, és olykor az is előfordult, hogy ugyanaz a személy töltötte be mindkét tisztséget. Fontos hangsúlyozni, hogy másképpen kormányozták a két részt a középkorban: Szlavóniában kiépítették az ispánok irányította magyar vármegyerendszert, amit vagy az Árpád-házi királyi család valamelyik hercegi tagja igazgatott, vagy egy magyar főúr. Horvátországban meghagyták a zsupáni rendszert, a 12 nagy horvát nemzetség irányításával (Frangepánok, Subicsok, Draskovicsok stb.).
A magyar király érdekeit itt egy horvát bán képviselte, aki többnyire (de nem feltétlenül) magyar főúr volt, aki egyben a horvátok érdekeit is képviselte a magyar udvarban.
E hosszú és békés együttélés annak köszönhető, hogy egyrészt a magyar uralkodók, nagyon bölcsen, meghagyták a horvát előkelők birtokait és hatalmát, nem borították fel a Horvátországon belüli hatalmi, társadalmi és politikai viszonyokat. Nem bolygatták a horvát autonómiát, nem szóltak bele a belügyekbe és az igazságszolgáltatásba (a horvátok külön bírói rendszert működtettek), nem írták felül a korábbi horvát törvényeket, és ami kiemelten fontos: nem állomásozott Horvátországban számottevő magyar haderő.
Vagyis László és Kálmán valóban a fegyverek erejével szereztek érvényt az akaratuknak Horvátországban, de sem ők, sem utódaik nem a fegyverek erejével tartották meg azt. Ám erre nem is volt szükség, mert ez az együttélés mindkét ország számára előnyös volt és ezt, viszonylag hamar, mindkét fél felismerte.
A Pacta Conventa eltérő értelmezése – a horvát autonómiatörekvések kezdete
1527–1848
A horvátok mindig részt vettek az Árpád-házi és a vegyesházi királyok harcaiban, a maguk hadkötelezettségének eleget tettek. Így felléptek a törökkel szemben is, amely a 14. század végétől a horvát határokat is dúlta. Azonban a mohácsi csata 1526-ban nagy változást hozott a két ország közötti viszonyban (is). A Frangepán Kristóf horvát bán vezette pár ezer fős sereg nem ért időben Mohácsra, így sértetlenül maradva az egyetlen olyan nagyobb haderő lett a Dunántúlon, amely a török rablócsapatokkal megpróbálta felvenni a harcot.
Mindeközben Szapolyai János és Habsburg Ferdinánd párthívei Horvátországban is harcoltak egymással, de ebben a harcban a horvátok rövidesen a Habsburgok oldalára álltak, 1527-ben Ferdinándot választva horvát királlyá. „Ez azért fontos – emelte ki a történész –, mert a horvát országgyűlés, a sabor külön megválasztotta horvát királynak Ferdinándot és mindezt a magyar országgyűléstől függetlenül tette. 1102 óta itt vetődött fel először a horvátok részéről, hogy országuk egy önálló állam, amely közjogi értelemben egyenrangú Magyarországgal. Szerintük ugyanis a Pacta Conventa nem azt mondta ki, hogy a horvátok Magyarországnak, hanem azt, hogy a magyar királynak rendelik alá magukat, ráadásul a saját akaratukból.
Itt érdemes megjegyezni, kicsit előre szaladva a történelemben, hogy 1848-ban ugyanezt az érvet fogjuk hallani horvát részről. De mindennek akkoriban mégsem lett különösebb jelentősége: a 16-17. században együtt harcolta végig a két nép a török elleni háborút. Ennek a sorsközösségnek összeforrasztó hatása is volt, az eredetileg horvát Zrínyi család tagjai közül többeket, de például Jurisics Miklóst is, a magyarok és a horvátok egyaránt nemzeti hősnek tekintik.
Miután Horvátországnak egy része török uralom alá kerül, megváltozott az is, hogy mit tartunk Horvátországnak. Ekkortól kezdik a Drávától délre eső területet egységesen Horvátországnak nevezni. Már nem volt külön szlavón bán: a bánt horvát-szlavón bánnak hívták és egységesen igazgatta Horvátországot. A bán személye mind gyakrabban a horvát főurak közül került ki, és sok esetben valamilyen katonai tisztséggel is bírt. Ez a török kiűzését követően sem igazán változott meg. 1699 után a horvátok lakta területet eléggé szétszabdalták a Habsburgok.
Az úgymond „polgári Horvátország” mindössze három vármegyéből állt: Varasd, Zágráb és Kőrös, ezeket igazgatta a horvát bán, aki egyben a horvát határőrvidék katonai főparancsnoka is volt. A Dráva-Száva közötti terület keleti részén (innentől ezt nevezték Szlavóniának) 1744-ben három vármegyét hoznak létre: Verőcét, Szerémet és Pozsegát. Ezekkel kapcsolatban kiújult a horvát-magyar vita, hogy ezek vajon horvát vagy magyar közigazgatás alá tartoznak-e. Salamoni döntés született: a három kérdéses vármegye mind a pozsonyi országgyűlésre, mind a zágrábi saborba (tartománygyűlésbe) küldhetett képviselőket.
A 18. században az egykori Horvátország legnagyobb részét a Katonai Határőrvidék tette ki, és ennek akkoriban még mindig volt katonai ténykedése, mert a törököktől még ekkor is lehetett tartani. De egyben volt egyfajta karantén-jellege is: a Balkánról érkező járványok elleni védekezésre szolgált, viszonylag hatékonyan. Az ország déli határa mentén hosszan elhúzódó Határőrvidéket közvetlenül a bécsi felső katonai vezetés igazgatta és alapvetően szerb határőr családokkal telepítette be, komoly engedményeket és kiváltságokat adva a számukra, cserébe, a hívó parancsra, természetesen hadba kellett vonulniuk (Ez a 20. század végére is kiható konfliktusnak is a forrása lett, mert Horvátországnak ezen a részén jelentős szerb lakosság élt.)
„Szólni kell Fiume városáról is – jelezte Schwarczwölder Ádám. – Mária Terézia 1779-ben azt hitte, hogy jót tesz azzal, ha a korábban osztrák közigazgatás alá tartozó tengermelléket és Fiumét magyar közigazgatás alá helyezi. A szinte teljesen olaszok lakta város különálló testként (corpus separatum) ekkor került a magyar közigazgatás alá, és kapott széleskörű autonómiát. A császárnő aligha sejthette, hogy döntésével Erisz almáját dobta a magyarok és a horvátok közé: a város 1918-ig képezte állandó vita tárgyát a két ország között.”
Miben merült ki a horvát autonómia 1848 előtt? A horvát-szlavón bánt már a király nevezte ki, a magyar országgyűléstől függetlenül. (Ezzel az a furcsa helyzet alakult ki, hogy a magyar királyságban a harmadik legfontosabb tisztséget jelentő cím odaadásba nem szólhatnak bele a magyarok.) A horvát sabor nem minősült országgyűlésnek (dieta), csak tartománygyűlésnek (congregatio), nem alkothatott törvényeket, hanem csak a horvát autonóm ügykörökre vonatkozó rendeleteket (statútumokat). A sabort nem a király, hanem a bán hívta össze, és három követet küldhetett a pozsonyi diétára. A horvát autonóm ügykör a belső ügyek igazgatásban és az igazságszolgáltatásban merült ki, míg a magyar kormányszervek (a Magyar Királyi Kancellária, a Magyar Királyi Kamara stb.) hatásköre Horvátországra is kiterjedt.
II. József németesítő törekvéseinek az ellenhatásaként egyre erőteljesebben éledt fel a magyar öntudat. A magyar főurak elkezdtek magyarul tanulni, és komoly erőfeszítéseket tettek a nemzeti kultúra és gazdaság érdekében. Ugyanekkor, el nem ítélhető módon, a horvátokban is felébredt a nemzeti büszkeség. Janko Draskovics, a horvátok Széchenyije, 1832-ben megjelent Értekezés című munkájában azt írta, hogy a horvátoknak is azt kell tenniük, amit a magyaroknak: vagyis akadémiát létrehozni, pártolni a nemzet nyelvét, védegyleteket alapítani az ipar támogatására stb. A horvát nemzeti mozgalomnak már a kezdettől volt egy magyarellenes éle is, amit nem is igazán lehet elítélni. 1844-ben a latin helyett kötelezővé vált magyar hivatali nyelvhasználatot például joggal sérelmezhették a nemzetiségek. A horvátok kiharcolták, hogy náluk a magyar helyett a latin maradt a hivatalos nyelv egészen a 1848-ig (ezt követően pedig 1868-ig a német lett).
Mindkét nép a maga nemzeti érdekeit próbálta meg érvényesíteni és ez értelemszerűen konfliktust hordozott magában. Ljudevit Gaj, a horvát nemzeti gondolkodás és az illírizmus szellemi atyja, az ókori illírek leszármazottjainak tekintette a délszláv népeket. Elmélete szerint a horvátok, a szerbek, a szlovének és a bolgárok egy népet alkotnak, és ezért egyesülniük kell. 1835-ben Horvát Újság néven alapított lapot, amit a következő évben Illír Nemzeti Újság-ra keresztelt. Az újsággal elősegítette, hogy az addigi horvát irodalmi nyelvet, a szerbtől távoli kajkav horvát nyelvjárást a szerbhez jobban hasonlító stokav nyelvjárás váltsa fel és az váljon horvát irodalmi nyelvvé. Ezzel a szerb és a horvát beszélt nyelvet is közelítette egymáshoz, elősegítve a két nép könnyebb egymást értését. Gaj alapította meg az autonóm követeléseket megfogalmazó Illír Pártot is (a későbbi Horvát Nemzeti Párt), amellyel szemben a magyarokkal továbbra is a szorosabb államközösség fenntartását hirdető (és ezzel a közvéleménnyel szembekerülő), főként horvát főurak alkotta Unionista Párt állt.
Egy héttel a pesti forradalom után, 1848. március 23-án a zágrábi népgyűlés elfogadta azt a nemzeti programot, amely Horvátországot Habsburg jogar alatti, de Magyarországtól teljesen független államnak tekinti, és kimondja, hogy Horvátországot egyedül a király személye kapcsolja össze Magyarországgal (és az összes többi Habsburg állammal). Ezzel visszanyúltak 1527-ig, amikor először jelentették ki, hogy Horvátország a magyar királynak és nem a Magyarországnak van alárendelve. A sabor pedig 1848. június 5-én megszűntnek nyilvánított minden közjogi kapcsolatot Magyarországgal, majd udvarhűségükben odáig mentek, hogy Jellasics tábornok (a horvát Határőrvidék-szakasz parancsnoka), horvát bán serege támadást intézett Magyarország ellen: 1848 szeptemberében Pákozdnál megtörtént 1097 óta az első horvát/szerb és magyar fegyveres összecsapás.
Út a horvát-magyar kiegyezés megszületéséig, 1868-ig
1848-49 után a nemzetiségek (is) csalódtak a Habsburg udvarban, a horvátok önállósodási törekvéseiből sem valósult meg semmi. Mi több, a bécsi vezetés Horvátországban is megszüntette a vármegyerendszert, centralizálta a közigazgatást és igyekezett a német nyelvet preferálni a nemzeti nyelv helyett. 1861-re némileg enyhült a neoabszolutista rendszer nyomása, Ferenc József összehívta a magyar országgyűlést és a horvát tartományi gyűlést is, mások mellett azzal a szándékkal, hogy az 1848-ban megszakadt közjogi kapcsolatot a két ország helyreállítsa. A meginduló tárgyalásokon a magyarokat Deák Ferenc vezette, aki kimondta, amit egyébként már 1848-ban is megfogalmazott, hogy a magyarok azt is elfogadják, ha Horvátország teljesen önálló akar lenni, vagyis a teljes horvát elszakadást. Az uralkodó hirtelen mindkét gyűlést feloszlatta, így a meginduló tárgyalások félbeszakadtak.
A horvátoknak egészen addig két elképzelése volt a sorsukat illetően. (Ahogy egyébként a magyarok is két lehetőség, vagy a nemzetiségekkel, vagy a dinasztiával történő kiegyezés közül kívántak választani.) Egyrészt tárgyaltak a magyarokkal a korábbi államközösség felújításról, másrészt lebegtették azt is, hogy a Habsburg birodalom teljesen föderalista átszervezésével létre lehetne hozni egy, a délszlávok (horvátok, szerbek és szlovének) által lakott nagy délszláv tartományt, természetesen a horvátok vezetésével.
Ezt az elképzelést a Horvát Nemzeti Párt képviselte, míg a magyarokkal való kiegyezést az Unionista Párt. A horvátok sorsa azon dőlt el, hogy Ferenc József és a magyarok számára egyaránt az egymás közötti kiegyezés vált mindinkább fontossá. A dualizmus kikristályosodásával az egységes délszláv autonóm területnek mint alternatívának nem volt többé aktualitása: a horvátok elveszítették Bécs támogatását, mi több, Ferenc József az 1867. március 17-i minisztertanácsi ülésen, már az Andrássy-kormány idején kijelentette, hogy a horvátok ügyét magyar belügynek tekinti. Ugyanekkor fogadták el Andrássy Gyula miniszterelnöknek azt a javaslatát is, amely Deákétól nagyon eltérve azt mondta ki, hogy a lehető legszűkebb autonómiát kell adni a horvátoknak, ezzel megelőzve azt is, hogy más nemzetiségek szintén autonómiakéréssel álljanak elő, amivel az egész dualista rendszert felboríthatták volna.
Andrássy javaslatára az uralkodó kinevezte horvát báni helytartónak Levin Rauchot, akinek a titkos utasítások szerint az volt a feladata, hogy letörje a helyzettel igencsak elégedetlen és elkeseredett horvátok nemzeti ellenállását. Rauch betiltotta az ellenzéki sajtót és minden pozícióba unionista hivatalnokokat ültetett. Az Andrássy-kormány titkos pénzalapokból 130 ezer forintot, ami akkor jelentős összeg volt, juttatott el Rauch-hoz, akinek a pénz útjáról vezetett pontos kimutatása (vesztegetési listája) fennmaradt. Ezek után nem meglepő, hogy az 1867. évi decemberi választásokon az unionisták szereztek többséget. (A kb. 2 millió fős horvát lakosságnak mindössze a 2-3 százaléka rendelkezett szavazójoggal!)
A horvát-magyar kiegyezés fontosabb elemei
Az anyagi és hatalmi presszióval összehozott unionista többségű sabor és a magyar országgyűlés képviselői 1868-ban, Pesten, megkötötték a horvát-magyar kiegyezést, amit az 1868. 30. tvc. cikkelyezett be. Ez kimondta, hogy Magyarország és Horvát-Szlavónország egy és ugyanazon állami közösséget képez Ausztria és a külországok felé, ám ezen belül Horvátország külön territóriummal bíró politikai nemzetnek tekintendő. A horvátok három ügykörre kaptak autonómiát (minden más egyéb közös ügynek számított), így a közigazgatásra, az igazságszolgáltatásra és a vallás-és közoktatásra, mely ügyeket az úgynevezett osztályfőnökök (és nem miniszterek) irányították Zágrábból, a bán vezetésével, akit ettől kezdve a magyar miniszterelnök javaslatára és ellenjegyzésével nevezett ki az uralkodó. A bán és a három osztályfőnök alkotta az autonóm országos kormányzatot.
Az osztályfőnökök nem, kizárólag a bán volt egyszemélyben felelős a sabornak: annak a törvényhozásnak, amely valójában semmilyen befolyással nem bírt a bán személyére. A sabort csak a fentebb említett három ügykörben illette meg a törvényhozási jog. Ezeken túlmenően a pesti (majd budapesti) országgyűlésbe (a képviselőházba negyven főt, míg a főrendi házba két főt) delegálhatott, akik ott horvátul szólalhattak fel. A magyar kormányban lett egy tárca nélküli horvát-szlavón miniszter, többnyire egy horvát arisztokrata, aki a horvát érdekeket képviselte a kabinetben.
Kijelenthető, hogy a horvátok politikai autonómiája nem volt túl nagy, viszont nyelvi téren kifejezetten nagyvonalúnak mutatkozott a megállapodás. Horvátország teljes területén a horvát lett a közigazgatás hivatalos nyelve, és ennek megfelelően Magyarországról olyan hivatalnokokat kellett küldeni Horvátországba, akik beszélték a nyelvet.
A magyarországi minisztériumokban horvát ügyosztályokat kellett létrehozni, ahol horvát hivatalnokok dolgoztak, míg a magyar honvédségben négy horvát zászlóaljat állítottak fel, és ezekben horvát lett a vezényleti nyelv.
A területi vitákat is rendezték: a szlavón vármegyék Horvátországhoz kerültek és a magyar kormány kijárta a bécsi udvarnál azt is, hogy a Határőrvidéket felszámolják, polgárosítsák, Horvátországhoz csatolják, és a vármegyerendszerbe integrálják a területet.
A Muraköz magyar közigazgatás alá került. A legtöbb vita Fiume (Rijeka) körül bontakozott ki, mindkét ország magának szerette volna a fontos kikötővárost, amely végül különleges státuszt kapott: olasz polgársága széles autonómiával rendelkezett, illetve egy, a magyar miniszterelnök által kinevezett kormányzó irányítása alá került a város és ez így maradt 1918-ig.
A horvát-magyar kiegyezésről elmondható, annak megszületése nem feltétlenül találkozott az általános horvát közvélemény elképzelésével. Még akkor sem, ha ez a kiegyezés az akkori Európában példa nélküli autonómiát biztosított a horvátoknak. Azt talán a horvátok is elismerték, hogy a helyzet jobb lett, mit korábban volt, ugyanakkor messze nem az, amit igazán szerettek volna. Deák Ferenc maga is úgy vélte, hogy a horvát unionisták nem képviselték eléggé a horvát közvélemény akaratát, és az is igaz, hogy mindvégig erős pressziót kellett alkalmazni, hogy Horvátországot konszolidáltan lehessen iránytani.
Még így is előfordultak fegyveres felkelések, különösen 1883-ban, és ezeket erős katonai jelenléttel lehetett felszámolni. Kifejezetten megterhelt, konfliktusos volt ez a viszony az első világháború előtti években, és ez előrevetítette a később történtek árnyékát: a háború végén, 1918-ban, Horvátország egyoldalúan felmondta az államközösséget.
A kiegyezés megítélése napjainkban
Horvátországban, napjainkban fontos közéleti diskurzus folyik erről a korszakról, különösen, hogy 2018-ban volt a horvát-magyar kiegyezés 150. évfordulója. A horvát történészek számos kérdésre kívánnak válaszokat találni, többek között arra, hogy vajon az 1918 előtti, a magyarokkal való együttélés vagy az első világháború utáni, a szerbekkel való közös lét volt-e számukra a rosszabb… A vélemények megoszlanak. De talán nem érdektelen végiggondolni ebből a szempontból sem Stjepan Radic életútját (1871–1929.) Radic radikális horvát nacionalista volt, aki gyűlölte a magyarok uralmát Horvátország felett, 1895-ben Zágráb főterén például magyar zászlót égetett. Politikai nézetei miatt 1893-ban bebörtönözték, majd kicsapták az egyetemről is.
Mindezek ellenére 1904-től képviselő lehetett a saborban, ahol mindvégig támadta a két ország államközösségét, majd üdvözölte a világháború után kialakult délszláv egységállamot. A Szerb-Horvát-Szlovén Királyságban képviselő és miniszter is lett, de később be is börtönözték a szerb igazgatás támadása miatt. Az egykor magyargyűlöletéről híres horvát politikus 1928-ban a következőket mondta a szerb uralom alatti életről: „Valóságos pokolban élünk. A magyarok mindig gavallérosan bántak velünk, most a csendőrség terrorja kibírhatatlan. A régi kitűnő közigazgatás balkanizálva, macedonizálva van.” Aligha kedvelték ezekért a gondolataiért: 1928-ban, egy belgrádi parlamenti ülés közben lelőtte egy radikális szerb képviselő.
Rubóczki Erzsébet